Groffe Grufius   
 {Temetés}

*A Családok Háza köralapú épülete magányos, csöndes erődként áll. A köré ültetett kilenc fa már mézgásodik, kérgük alatt újra keringésbe indult az élet és halványzöld rügyek bomladoznak friss ágaik tövében. Az Új reményének árnyékában azonban mindig a halálnak kell csönddé ölnie az utolsó szót..
Halk szöszmötölés, deszkák pakolása, hófehér leplek hajtogatása az a kevés kis mozgolódás ami az udvarban neszez. Temetést készítenek elő. Groffe lépked szótlanul, komor arccal a házból érkezvén, tekintete enyhe érdeklődéssel fut végig a pakolókon. Azok se méltatnak több figyelmet az elfnek. Amint elvégezték dolgukat halkan diskurálva visszavonulnak az épületbe. Groffe követi pillantásával őket, mígnem eltűnnek az épületben.
Grufius jópár napja - tán egy hete - is érkezett már, de ezeddig csak annyit tudott meg a Tradíciók klánjáról.. hogy itt élt az öccse mielőtt meghalt volna. A klánvezér részvétét nyilvánította a testvérnek, miután levele hívására Grufius megjelent, s körbevezette. Az új tagokkal csak látásból ismerkedett meg.. nyilván ők is csak annyit sejthetnek róla, hogy egy befogadott. Egy utazó, vagy valami ismerős.. tán híre ment hogy "gyászoló rokon". Akárhogyis, egyelőre nem tervezi, hogy kötelessége elvégzése után tovább maradna. Groffe ismét fordul és körbejárja a helyet, ahol a halotti máglya lesz megrakva. Az udvar kissé hátuleső részén, néhány fa árnyéka alatt készült el emelvény, s alatta már jócskán felhalmoztak száraz gallyakat. Az elf megnyugvással szemléli a "művet", az ő igényeit kielégíti. legalábbis testvére temetését megszervezi.. illetve a klán jelenlegi hősi halottaiét is. Az idősebb Groffe mindig is mélyen hagyománytisztelő volt: talán ebből fakad, hogy szabadszellemű öccsével kevésbé volt szoros viszonya. főleg ahogy cseperedtek. Majd 10 éve nem is hallott Indriről, családja, gyermeke volt-e.. mit tudhatja.. bánja talán.. még maga sem tudja, egyelőre csak az biztos, hogy kötelessége az elfek hagyománya szerint békébe bocsátania őt. Halk sóhaj szakad fel tüdejéből s összerezzen mikor lépéseket hall. Férfiak érkeznek, vállukon hozva két letakart, stabil deszkára fektetett testet. Egy örökkévalóság, de odaérnek és Grufius intésére a megfelelő helyre csúsztatják őket. Mikor végeztek távolnak. Nyomukban mély csönd marad és üres udvar. Pedig nem ők hozták a halál hírét.. csupán annak kerülhetetlen nyomát.*

  Groffe Grufius   
 {Temetés}

*Langyos meleg az idő, szélfúvás sem zavarja az áhitatban - vagy döbbenetben - mozdulatlan faleveleket. Eltelik pár prc, mire Grufius mozdul végre.. nehéz léptekkel és savanyú szájízzel. Körbejárja a letakart testeket, kettő emberalakú amorf tömeg.. és az utolsó férfi még egy aprócska bebugyolált csomagot is hozott.. úgy tűnik nem mindenkiből maradt annyi, hogy temetni lehessen. Az utolsó áldozatnak amolyan jelképes módon egy személyes tárgyát égetik el. Grufius megkapta a temetendők neveitt, s hamar memorizálta őket. A kicsiny csomag nyilván a Paina Saazar nevű nőt "helyettesíti".
Mirella elmondása alapján a falánk tűz és a leomló házfal nem adta meg a tisztességet, hogy egy rituálén búcsúztathassák el a nőt. Nem mintha a halál szempontjából lényeges volna. De hát a halál úgyis mindig csak az Ittmaradottaknak fáj.. A kövezkező testnél Grufius megáll, majd lassan felhajtja az arcnak vélt dudorok mentén a fehér leplet. Egy vöröshajú nő kikészített halotti maszkja mered rá. Mellkasán összefont kezeiben édesillatú liliom pihen. ~ Bizonyára ő lesz Rubin Mela.. ~ emlékszik a névre az elf, s egy darabig még közönyösen figyeli a halálban is szép vonásokat. Nem ismerte sem őt, sem a másik klántagot. Két név. Ennyit jelent számára a két alak.. s ahogy az utolsó fehér halomra tekint fél, hogy tán az is ennyiben reked.
Visszahajtja a leplet és az utolsó letakart testhez lép. Felhajtja azt s halk sóhaj jelzi, hogy sejtése beigazolódott. ~ Indri.. ~ viszhangzik a név elméjében, de az utolsó kép, amit társítani tud hozzá, két kamaszgyerek durcás veszekedése, minek végén a szőke ifjú egy zsákkal a vállán nyakába vette a Világot. Az itt fekvő, sápadt, lehunyt szemű alak, mellkasán a liliommal éppoly ismeretlen Grufius számára, mint az előzőek. Keserű emlékek rohanják meg: kölyökkoruk közös élményei, amelyek végére valahogy mindig a kajla öccs volt a földön porosan, sérülten, macskakarmolva és mókusharapva - mert minden kalandjukban ő kereste a bajt. Vagy fordítva. Legalábbis Grufius szerint. S Indri bátyja doráló nézésére örökké ugyanazt a vigyori választ adta: "Persze hogy nem fáj.. most ülök a Világ tetején.." de azért rendszeresen Grufiusnak kellett elsősegéllyel ellátnia a mondat után már kevésbé hősies tesót. Grufius némán, valami hajdani lelkiismeret emlékétől taszítva elfordul és visszahajtja a leplet.*
- Remélem a Világ teteje vidámabb hely, mint ez a kies udvar..
*szól halkan, majd kötelességét teljesítvén körbejár és illóolajjal lelocsolja, majd sorban meggyújtja a leendő máglya négy sarkán földbeszúrt magas fáklyákat. Kisvártatva tömjén és valamilyen más, kellemes növény illatát sodorja tova a szél. Grufius mélyen beszívja az ismerős illatot és egy fa törzséig hátrál, ott lehuynt szemmel nekidől és türelmesen várja az érkezőket, hogy ők is búcsút vehessenek és a tűz oltárára bocsáthassák a halottakat. A fáklyák lángja meg-meg perdül a szél ölelésében s tovább ontják a templomokba való illatot: ezek segítenek az emlékezésben.. és illendőbb hangulatba emelik a tetemre hívást.*

  Gem Padparadsa   
 [Temetés]

*Kis szobája elég távol esik a klánépület központi részétől, ezért maradhatott épen a támadás alatt. Nehéz szívvel készülődik, bár közelről a klán egyik halottját sem ismerte. Éppen csak visszatért hosszú útjáról, bemutatkozott néhányuknak, de többre már nem jutott idejük. Mégis, valami tompán sajog a lelkében. Az ilyen események mindig felidézik szülei és szeretett unokahúga, Beryl távoztát. És bár a családja - legjobb tudomása szerint - épségben és egészségben éldegél nyugodt falujukban, de oly távol vannak, mintha ők is eltávoztak volna az élők sorából.
Szerencsére Troog itt van. Igaz, ő most nagyobb gondban van, hiszen a Padparadsa számára ismeretlen, de nevelt fiához láthatóan igen közel álló sámán még súlyos állapotban fekszik a szomszéd szobában. A felcser szerint megmarad, de Troognak még sohasem kellett senkiért sem ilyen helyzetben aggódnia, és az igazat megvallva talán egy kicsit túlzásba is viszi. Bár, Troog elmondása alapján Aggra valami olyasféle lehet a fiúnak, mint amilyen ő Padparadsának...

Mire idáig jut a gondolkodásban, már felvette fekete selyemingét és fekete posztónadrágját. Csizmája a lábán, övére nem köt fegyvert. Hosszú haját kifésülte, homlokát fekete bársonypánttal övezi, a ráerősített éjfekete obszidiánszilánk homloka közepét ékíti. Hivalkodásra nincs szükség, most az elhúnytakat illeti minden tisztelet. Már csak a család és a klán jelvényének feltűzése van hátra. Kész, indulhat is lefelé. Nagyot sóhajtva lép ki szobája ajtaján és lassan, szinte vonakodva ballag le az udvarra.*

  Gem Padparadsa   
 [Temetés]

*Az udavarra érve megtorpan, ahogy megpillantja a ravatalt és az égő fáklyákat. Lassan megindul, és csak amikor már majdnem az emelvényre fektetett testek elé ér, akkor veszi észre a behunyt szemmel emlékező elfet. Az elhunyt férfi rokona - villan eszébe - és nem zavarja meg a csendes emlékezésben. Ha az elf mégis felpillantana fejet hajt felé, de közben a ravatalra figyel. Sorban megáll a három emelvény előtt és lehajtott fejjel imát mormol értük. Aztán elhúzódik ő is, utat engedve a minden bizonnyal hamarosan érkező többieknek és magába mélyedve megáll kicsit távolabb.*

  Smarian Icon Amirkana   
 ..::Temetés::..

*Halkan lépek ki a Családok házából. Már órákkal ez előtt is hallottam a zajokat. Készült a máglya, mely most ott áll az udvaron, mellette három, fehér lepellel letakart halom. Paina Saazar, Rubin Mela és Groffe Indri földi maradványai. Kettőjüket látásból ismertem, bár, soha nem beszélgettem el velük. Rubin teljesen ismeretlen volt a számomra. Részben magamnak köszönhetem eme hiányosságot. Nem járok társaságba. De már késő arra gondolni, hogy milyenek lehettek. Elég tudni, hogy meghaltak, és ezzel a Világ szegényebb lett.
Halál. Közel járt hozzám mindig is. A harcok, a küzdelmek... Aztán egy szeretett testvér halála...
Csendbe burkolózva lépek oda a fehér leplekhez. Kétharmados ujjú, hosszú, leomló, fekete ruhát viselek, éjszín hajamat szoros kontyba fogtam. Fekete... A Halál színe... Fekete a varjú, ki a csatamezőre jön a holtakért, fekete a tömeg, ki elbúcsúztatja a testeket, fekete a hangulat, amivel a Halált fogadjuk, és fekete a hamu, amivé a testek válnak, fekete a föld, melybe a csontokat temetik. S ki tudja?.. Talán fekete az álom is, ami megbéklyóz minket.
Nem szólalok meg, csak ott állok, nem olyan távol tőle. Köszönni is csak egy biccentéssel köszönök, ha rám néz. Nem akarom megzavarni, bár, talán jobb lenne, ha megtenném. Én hajdan arra vágytam, hogy valaki hozzám szóljon, és kirántson a gyászból, mikor szenvedtem tőle. Akkor nem volt ott senki, így elsüppedtem a mocsárban, és elfelejtettem önmagam lenni. De ez én voltam.*
- A Halál Angyala legyen hozzátok kegyes, s Sors kísérje lelketeket a másvilágra vezető úton. Nyerjetek nyugalmat, és békét a Holtak birodalmában.
*Suttogom magam elé, majd hátrébb húzódom, nem messze Padparadsától, és kissé meghajolok hajdani klánvezérem felé, de nem szólok. Ez nem a szavak ideje, hanem a hallgatásé, és az emlékeké. Az emlékeké... Melyekből nekem nincs sok...*

  Seryna Veanture   
 [Temetés]

*Legszívesebben ki sem mozdult volna aznap a szobájukból....a szobájából, hiszen már csak az övé. Szörnyű volt a gondolat, hogy nincs többé a lány. Nem akart egyedül tovább élni, de főleg nem nélküle. El sem tudta képzelni, mi lesz ezután. Bezárkózott mind testileg, mind lelkileg. Akkor is, mikor azt az idősebb nőt küldték, szerencsétlen hosszasan kopogott majd várt, és ismét kopogott, mire megértette, hogy ez neki szól. Persze abban sem volt köszönet, amiért az asszony jött. Egy ruhát kért, amiben temethetnék Painát. Mindketten tudták, hogy ez csak a szokás. Ő már nem lett volna képes viselni azt a ruhát. Tudta, bár nem engedték neki megnézni azt, ami a lányból maradt. A vöröset adta oda, azt, amit talán a legjobban szeretett Paina, s amiben olyan vonzó volt. Azóta is sírt. Fejét az ablakkeretnek támasztva, könnyein át nézte hosszasan az előkészületeket.
Végül eljött az idő, mikor döntenie kellett, és tulajdonképp nem is volt kérdés, hogy ott kell lennie elbúcsúzni. Nem volt fekete ruhája, hiszen soha nem készült rá, hogy temetésre szüksége lenne rá, így a legsötétebb, éjkék darabot vette fel a hozzá illő cipővel. Hosszú, bokáig leérő ruha volt, csak finoman dekoltált szabással, könnyű anyagból, így a deréktól lefelé bővülő szoknya máskor pajkosan lebbent körülötte. De most nem, mintha a ruha is átvette volna hangulatát, csüggedten omlott csak alá.
Léptei alig hallatszottak a folyosón, mikor kilépve a szobából lassan, vontatottan - mintha ezzel is elódázhatná a búcsú pillanatát - elindult az udvar irányába. Többek jöttek-mentek, bizonyára volt köztük olyan is, akit jól ismert, most mégsem jutott el hozzá semmilyen kép a környezetéből. Csupán egy acélszürke szempár és egy álarc mögül ráragyogó mosoly. Semmi más nem létezett számára ebben a pillanatban a világon. És mindez már csak ábránd, múlt, feledésbe merülő szép emlék.
Mikor kilépett az udvarra, még ez a kép is szertefoszlott. Sikolyát elnyomta a feltörő zokogás, ahogy a kicsi, túl kicsi csomagot megpillantotta. Most szembesült először a tényekkel, hogy a valóság még az elképzeléseinél is szörnyűbb tudott lenni. Odarohant volna, de nem engedelmeskedtek lábai. Szinte csak poroszkált a maradványokig, hogy megérintse, megsimogassa, de végül képtelen volt rá. Megállt karnyújtásnyira, és onnan nem volt semerre. Meglehet, még a máglyát nyaldosó tűznyelvek sem lettek volna képesek hátrálásra késztetni. Persze még nem voltak lángok, és ha rá bízzák, nem is lesznek, mert könnyeivel eláztatott volna mindent. *

  Naxida Brolla   
 [Temetés]

*Ismét egy új nap virradt a klán életére, de ez közel sem lesz boldog emlékekkel teli a klántagok lelkében. *
*Temetésre készülődött. Legsötétebb felsője egy mélybarna ing volt és e mellé még magára öltötte fekete nadrágját és fekete csizmáját. A képből csak vörösen izzó haja lógott ki, de sajnos ezt a természet adta, nem tudott rajta változtatni. Sápadt arcbőre és komor lelke viszont illet az alkalomhoz, mikor kilépett a szobájából és elindult kifelé az épületből, egyenesen abba az irányba, ahonnan a fuvallat hozta az illóolajok frissítő illatát. Mégis ezek most nem boldogságot és frissességet, hanem bánatot fújtak a szívébe. Léptei poroszkálók voltak. Egyik embert ismerte csak közelebbről, a másikat csak látásból, a harmadiknak még a neve sem mondott számára semmit, mégis hiány volt a lelkében. *
~Valakik elmentek és hiszem azt, jó emberek voltak. Haláluk talán korai volt és értelmetlen is, de már nincsenek. Szegényebb lett a klán, de talán a világ is három jó emberrel.~ *Már messziről látta, amint Seryna zokog egy kisebb csomag felett. Nem csodálkozott rajta, hiszen tudta, hogy Paina földi maradványai azok. Nem ismerte őket mélyen, de tudta, mit jelent elveszíteni azt, akit szeretünk, és hát ez a lány szerette a másikat. Több volt ez puszta barátságnál. Érzelmekkel átszőtt szerelemtől lángoló kapcsolat lehetett az övék. Torkában keletkezett egy kisebb gombóc és csak nagy erőlködések árán tudta visszatartani a könnyeit. Meghatották az események és ezért érzelmeinek sem tudott már határt szabni. Szemeit a földre szegezte, de még az elhomályosuló zöldben is látott egy apró, fehér szirmú virágot. Lehajolt érte és leszakította. Ujjai közt pörgetve lépett a gyászolók közé, de nem tudott szólni, csak bólintani. Látta, amint egy elf ül várva egy fa tövében, és mozdulatlanul várakozik. Nem ismerte, de talán arcvonásai alapján kijelentheti, hogy a fiatal elf férfi - aki most a halottak között fekszik - rokona. Nem látott a szemében könnyeket, mégis valami rejtett gyász ült az arcán. A harmadik testre pillantott. Nem látott olyat a jelen lévők között, aki őt siratná, számára is ismeretlen volt, mégis együtt temetik a többiekkel. Valamit tehetett élete utolsó pillanataiban, amivel kiérdemelte ezt a megtiszteltetést, hogy a klán halottja. *
*Szemei ezután a távolba révedtek. A csendet csupán Seryna halk zokogása törte meg, fejét pedig a tömjén és illóolajok keveréke bódította csak el. Becsukva a szemét emlékek törtek elő a mélyből a régi szép időkről, ismert emberekről, akik már régen elhaladtak mellette, vagy ő hagyta el őket, mert továbblépett az életben. Egy öreg férfi arcvonásai is felvillantak emlékei között, akinek sokat köszönhetett, de képe már homályos levegőbe burkolózott az emlékei között. *
*Ezután várt. Várt, hogy majd valaki megszólal, búcsút mond a halottakért, mert ő most képtelen volt megszólalni. Torkában még mindig ott feszült a gombóc, ami a kifolyó könnyei elő gördített akadályd képezte. *

  Groffe Grufius   
 {Temetés}

*Magánya megtörik. Elf érzékei már meszsiről meghallják a csizma alatt csikorduló kövek sikolyát. Felnyitja mandulavágású szemeit, s bár nem ismeri - látja hogy feketébe öltözött, gyászoló férfi közeleg. Szótlanul biccent neki. Mit is mondhatna: ő idegen itt. Bár a vígasztaló szavak kétségkívül klántól és várostól függetlenek.. Grufius mégsem tud mit mondani. Ő nem gyásznak érzi.. inkább büntetésnek gyerekkori ostobaságáért. Egy testvért vesztett? Nem. Egy idegent és egy lehetőséget. Az utóbbi pedig számára jobban fáj. Keserű mosollyal keresztbefonja karjait mellkasa előtt, így találják a következő érkezők. Nők jönnek sorban.. Grufius furcsálja, de nem tudja nem észrevenni, hogy mindenkin elegáns fekete van.
Rajta is elegáns ing, hozzáillő nadrággal, s vállairól elfek kelméje: könnyed köpeny omlik le: s mindez hófehér. Az ő népében - vagyis ahonnan jött: ez a gyász színe. Furcsa holló lesz a többiek közt, de nyilván látják rajta, hogy nem úri kénye diktálta ezt, hanem a számára szentírás hagyományai. A nőkre is vet pillantást, noha szívesebben fordulna el a szemekben remegő szenvedéstől. Smarian büszkén tartja magát, mély bánata csupán mit a helyzet ragad ki szívéből. Ám az őt követő Seryna szívfájdítóan felzokog az aprócska csomag láttán. Grufius lenyeli összegyűjtött nyálát.. tán testvért sirat az idegen nő. Úgy, ahogy neki illenék. Az elf tenyere megizzad, de szemei csontszárazon keresnek egy nyugodt pontot az udvarban.. csak az utolsónak érkező Naxida lépteire pillant fel ismét. Neki is szolidan bólint.
A fel-fel zokogó hang feszültté tépi a gyász csendjét, s Grufius elérkezettnek látja az időt a máglya meggyújtására. Kihúzza magát és előlép a fa törzsének árnyékából. Szavai halkak, de határozottak, nem remeg bennük sírás fojtogatása.*
- Nem is tudom mit mondhatnék... *kezdi tapintatosan, őszintén fontolgatva a szavakat* ...ez csak egy temetés. Ami sem a halált nem teszi elfogadhatóbbá. Sem a gyászt rövidebbé.. *itt őzbarna pillantása tétován a felzokogó nőre téved* ..Sajnálom. ..*teszi hozzá csendesen egyvalakinek szánva szavait*
- A temetés az én népemnél nem az ittmaradottakért van.. hanem az elhúnytakért. Így tisztelgünk előttük, s testük méltó útrabocsátásával fejezzük ki megbecsülésünket az életükért. Az idejükért. Az időért, aminek részesei lehettünk.
*lassan az első fáklyához lép, s lassan leemeli a tartójáról. Muszáj szünetet tartania, mielőtt a ravatal felé fordulna. Utoljára végigpásztázza a két testet és a kis halmot. Mély levegőt vesz, erőt szívva a tömjén és a fűszer elegyéből.*
- Én nem ismertem az elhunytakat.. igazából egyiküket sem. Ha bárki kíván tetteikről szólni.. kérem tegye meg..
*fogja maga előtt kétkézre a fáklyát és várakozva pillant a megjelentekre.. illemből kivárja, amíg mindenki kész elengedni ismerőseit. Akár egy utolsó szóval, akár a halotti lepel fellibbentésével még pillantást kíván vetni a lehúnyt szemekre és sápadt arcokra: az örökrealvók békés ábrázatára.*

  Mirella Rinne   
 [Temetés]

*Újabb fekete ruhás alak tűnt fel a folyosón, ami ezen a szomorú napon már senkit sem lepett meg. Pedig szokatlan volt a nőn ez a szín, lévén inkább a világos árnyalatokat kedvelte ruházkodás szempontjából, de a mostani alkalom megkövetelte az ünnepélyességet, hiszen temetésre igyekezett. Nem tudta ettől az elhatározástól eltántorítani a felcser sem, bármennyire is hivatkozott sérüléseire, azok mégis csak apróságnak tűntek ahhoz képest, hogy volt, aki nem élte túl a sárkányok ellenni küzdelmet. Gondolatai már a beszéd körül forogtak, hogy miként is foglalhatná szavakba az éveket, az érzéseket. Képtelenségnek tűnt eleget, jót szólni, tudta jól. Megszaporázta lépteit, és bár bicegett, ahogy bal lábát feltűnően igyekezett kevésbé terhelni, azért alig késett el, vagy tán nem is késett. Nem volt immár semmiben biztos, csak abban, mennyire szívet fájdító is a kép, ami eléje tárult. A temetés mindig az, de most ha lehet, még nehezebb volt elviselni így, hogy három személytől is kénytelenek voltak örök búcsút venni egyszerre. *
~ Legyünk túl rajta, aztán csak lesz valahogy. ~*Nagyot sóhajtott, felkészülve az elkerülhetetlenre, és közelebb ment, egészen az idősebb Groffe mellé. Megérintette vállát barátilag, vigasztalásul is talán, elvégre a férfi mégis csak testvérét érkezett temetni. *
- Én szívesen szólnék pár szót. Róluk, kiktől most kényszerülünk elköszönni. Nem volt alkalmunk években mérni az időt, amit velük éltünk, de hiszem, hogy egy-egy perc, vagy gesztus mindenkinek jutott tőlük, nekünk. Indri, ha nem lett volna az a baleset, még most is vidámságával aranyozná be mindennapjainkat, és Rubin....az a szerencsétlen eset, nem volt képes elfogadni, hogy csak baleset volt, és nem az ő hibája. Attól a perctől már nem tudott önmaga lenni, hogy végül érthetetlen mód cselekedjen. Nem lett volna szabad a ház védelméből az elé a szörny elé szaladnia. -*Egy pillanatra elhallgatott, s letörölt egy könnycseppet szeme sarkából. No igen. Nem csak Rubinnak voltak berögzült elképzelései. Saját magának is meg kellett még békélnie a tudattal, hogy részben az ő hibájából halt meg a lány, mert ha akkor jobban figyelteti, vagy bezáratja egy szobába, akkor talán még most is élne. *
- Nem utolsó sorban pedig Paina. Egy családfőt veszítettünk el, egy határozott, magabiztos személyt. Pótolhatatlan veszteségek ők nekünk. Meg kell tanulnunk együtt élni a hiányukkal, akár egy alig ismert tagja klánunknak, vagy testvér, netán a kedves volt, ki eltávozott. -*Az eddig az előkészített máglyára, s azon fekvő testekre szegezett pillantása megrebbent, s körbenézett. Előbb a lángok ragadták meg tekintetét, majd a zokogó Sery. Nem tudta, lesz-e még, ki szólni kíván, de előbb vagy utóbb mindenképp felcsapnak a lángok, és akkor a lány túl közel lesz hozzájuk. *
- Smarian megtennéd, hátrébb kísérnéd Serynát? -*Szólt oda csendesen a mellette álldogáló nőnek. Több hibát nem készült elkövetni, olyant legalábbis nem, ami elkerülhető. Márpedig nem szerette volna, ha a gyászoló lány elkeseredésében a lángok közé vetné magát. *

  Smarian Icon Amirkana   
 ..::Temetés::..

*Csendesen figyelem a fehér halmokat. Tudom, mit kéne éreznem, valahogy mégsem... Nem ismertem őket. Klántársaim voltak. Sajnálom, hogy elkövettem azt a hibát, hogy nem ismertem meg őket, amíg még lett volna rá alkalmam. A gyász fájdalma nekem sokáig egyet jelentett az átlagos életérzéssel. Már nem tud megrázni a közelsége.
Legalábbis ezt hiszem, de, amint a tekintetem a zokogó Serynára esik, érzem, hogy a gyomrom görcsbe szorul. Könnyek, fájdalom... Temetni valakit, aki mindennél fontosabb volt a számunkra... Szívem elszorul, ahogy nézem a nő mély gyászát. Szeretett, szerették, és most nem marad neki semmi ebből.
Mély levegőt veszek, és nyelek egy nagyot. Sejtem, mit érezhet most. Végtelen fájdalmat, és magányt. Kongó ürességet...
Mint, amikor egyedül maradtam. Család, és ismerősök nélkül, egy ismeretlen világban. Bár, kétség kívül az valamilyen szinte más volt. Szemeim lehunyom, és újabb mély sóhaj szakad fel mellkasomból.
Gyászos csendbe burkolózva hallgatom végig a férfi szavait, majd, mikor Mirella hangját meghallom, szemeim kinyílnak, és a nőre nézek. Enyhén meghajolok, felé is, majd az egyik fáklya lángjába nézek, és hallgatom a megemlékező szavakat, melyek lassan, de biztosan oszlatják el bennem a görcsöt. Anyám szavai jutnak eszembe.*
~ Felesleges félned tőle... Mindenkiért eljön... ~
*Ha félnem nem is kell, de gyűlölni gyűlölhetem, teljes szívemből. Elvesz, és sosem ad vissza, csak fájdalmat tud okozni...
Biccentek Mirella kérésére, majd lassan odalépek Seryna mellé. Egyik kezemmel átkarolom a vállát, a másikkal, pedig megkeresem az egyik kezét, és bátorítóan megszorítom.*
- Gyere... - *suttogom halkan neki, majd finoman elkezdem biztos távolságba terelgetni a máglyától. Megértem a klánvezér aggodalmát így, mikor megfelelőnek érzem a távolságot, akkor sem engedem el Serynát. Két okból sem. Hogy legyen valaki, akinek kisírhatja magát, és hogy el tudjam kapni, mielőtt valami történne vele.*

  Groffe Grufius   
 {Temetés}

*Csendben illetve meg-meg törő halk sírásfoszlányok kíséretében telnek a percek. Groffe már fordulna lassan a ravatalhoz, hogy odatartott fáklyájával lánggá táncoltassa a száraz gallyak alant domborodó halmát,mikor szeme sarkából fekete árny suhanását veszi észre. Sápadtan feltekint, s végre egy ismerős arcot lát. Mirella érkezik - kinek levele tudatta vele a gyászhírt, s kinek hívására érkezett ide, hogy végtisztességet adhasson féltestvérének. A nő egyenesen felé közelít, s egy bátorító érintéssel önt belé lelket. Pedig ha sejteni, hogy mily üres és néma benne most minden, minek gyásszal telve és érzelmektől remegve kéne feszülnie. Sápadtan bólint, mikor a klánvezér szót kér.
Magában tűnődve áll és mereng a nő szavainak fonalán. Baleset. Balesetek. S valahogy megsejt valami kimondatlan titkot, kapcsolatot.. összeráncolja homlokát, de nem jön rá a szégyenletes - vagy tán legkegyesebb - tettre: együtt temet gyilkost és áldozatot. A kíváncsiság csírája mindenesetre megtelepedett benne, s amint szabad perce engedi, felkeresi egy tapintatos kérdéssel a nőt. Mikor feleszmél épp a zokogó, megtört nőt húzzák gondoskodó lágysággal, ugyanakkor határozott aggodalommal némileg hátrébb. Grufius torka elszorul, eltelik pár perc, mire összeszedi magát annyira, hogy képes legyen mozdulni: ha nem érkezik újabb gyászoló és nem kíván senki további felszólalást tenni.. akkor lehajol és hosszan a máglyarakás száraz gallyai közé tartja fáklyáját. Ha mások nem segítenek több oldalról gyújtani, akkor maga megy körbe, hogy mind a négy oldalról elindítsa a tűz mohó éhségét, ami utolsó útja előtt szabadítja lágyan szálló hamuvá a most még nehéz, "léthez" bilincselő testeket..*

  Naxida Brolla   
 /Temetés/

*Minden esemény körülötte lassan zajlik. Zokogó hang, pár kedveskedő szó Mirella ajkairól. Ő nem volt képes megszólalni, de hát mit is mondhatna. Jóformán kötelességből van itt, hiszen egyik taggal sem volt szorosabb köteléke. Mit mondhatna hát róluk? Meghatották a szép szavak és szinte maga elé képzelt egy képet az ismerős vagy ismeretlen arcokról. Egy bájos női arcról, egy markánsabb erőteljesebb arcvonásról vörös hajjal és egy szőke, pajkos tekintetű férfi is megjelent előtte. Újra érezte, hogy a sírás szorítja a torkát, de mégsem sírt. Nem tudott sírni. *
*Az elf testvér szavai viszont pillanatra tényleg elgondolkodtatták. *
~Nem tudom, kit sajnáljak! Aki elment, vagy aki itt maradt.~ *Úgy érezte, hogy akik itt maradtak, azoknak jobban fáj a halál tudata, mint akik már elmentek. Ők már nem érzik a hiányt, sem a fájdalmat. Aki viszont itt maradt, minden nap emlékszik, minden nap szomorú lesz, és azt fogja érezni, hogy egy részét az a másik ember magával vitte a sírba. *
*Nem szólalt meg már senki. A zokogó lányt Smariann arrébb húzta, hiszen a fellobbanó lángok az arcába csapnának. Nézte, amint a testvér a fáklyákkal a száraz gallyak közé apró lángokat csihol. Nézte, amint a pattogó tűz lassan felemészti a faágakat, és lágy füstfelleget képez. Arcán érezte a forró lángok simogatását és nézte, amint a bebugyolált testek újra a semmivé lesznek, csupán por és hamu. Csupán az emlékek tartják majd életben azokat, akik itt most elmúlnak. *

  Jaq Daer   
 // Temetés.//

* A lángok hangját és a csendes gyász mellé határozott léptek zajai társulnak. Hamarosan a Családok házából négy fekete vértes alak lépett testükön a lángok és a nap fénye lassú táncot lejtett, néhol felszikrázva ahol az ezüst sujtásokra vagy a mellvértbe maratott farkasra esett. Elől teljesen kihúzva magát és egy zászlót cipelve Jaq lépkedett a gyászzászlóba belekapott a szél rajta ősi családjának nyelvén elbocsájtó, engesztelő szavak melyek segítik a holtak útját az őket megillető hely felé. Odalépett a kis társasághoz határozott, de nem bántó hangerővel szólal meg.*
- Elnézést kérek a késésért de eddig tartott amíg minden elkészítettünk.* Majd odalépett Miri mellé, és letámasztotta maga mellé a zászlót végignézett az egybegyűlt tömegen.*
- Azt nem mondhatom, hogy mind a három halottat jól ismertem. Painát természetesen igen, családfő volt. Nem egy este beszélgettünk, hiszen a benne lobogó tűz nagyon hasonlított ahhoz ami minket is hajt az életben... hatalmas veszteség a halála és óriási megtiszteltetés, hogy ismerhettem és mérhetetlen gyász, hogy nem tudtuk megvédeni őt a sárkányok tombolásától.* Majd bólintott az egyik emberének aki egy fekete selyembe burkolt csomaggal lépett oda a halotti máglyához és a tűzbe vetette azt. Majd Jaq egy kisebb csomaggal lépett Seryna elé. Arcán a veszteség fájdalma hiszen ő egy barátot veszített... míg a másik talán az egyik felét. Neki nyújtotta a csomagot és halkan hozzá szólt.*
- Ezt a tőrt még nálam hagyta, nem véletlen. Azt mondta nekem, hogy amióta téged ismert nem érezte, hogy használnia kellene. Jobbá tetted őt, egésszé. Ezt mondta nekem. Úgy illik, hogy a tied legyen.* Majd átnyújtotta az ezüst pengét a gyászoló nőnek. Majd Rubin lángjaihoz lépett.*
- Rubin nem ismerhettem. Csendes, nyugodt teremtés volt semmi köze nem volt az én családomhoz. De a klán tagja volt és a lich tombolásába veszett oda míg mást akart megmenteni. Megtiszteltetés volt őt a klánba tudni.* Újabb harcos lépett a lángokhoz és egy csomagot dobott bele. Majd lépett a harmadik halomhoz és a rokonra nézett.*
- A bátyádat sem ismertem. Ezt nagyon sajnálom. Sokan sok szép jót mondtak róla. Remélem te, aki idejöttél megtalálod azt ami a testvéredet ide hozta és akkor testvérként köszönthetlek.* majd megragadta a másik karját és a csukló felett megszorította az egyenlőek kézfogását utánozva. Majd egy újabb csomag hullt a testek mellé a lángokba. Ekkor mind a négyen egyszerre húzták ki a pengéket. Mind fekete volt és díszes, egyedül Jaq kardja volt több, a Halálangyal. Mind a négyen térdre ereszkedtek kardjukat maguk elé szúrták a köbe és a markolatnak hajtották a fejüket és fennhangon énekelni kezdtek egy ismeretlen dalt egy holt nyelven. A levegőben a csomagokból növények és füstölők szaga terült szét megfelelő aláfestést adva a gyászéneknek... amihez a háttérben lévő össze családtag csatlakozott legyen az harcos, gyermek, anya, lány vagy öreg.*

  Seryna Veanture   
 [Temetés]

*Teljesen elvesztette az időérzékét. A múlt emlékeibe menekült, bár látta környezetét, csupán felfogni volt képtelen. Hogy is tehette volna, mikor lelki szemei előtt egy élettel teli lány élt, örült, bosszankodott, vagy épp szeretett. Még csak nyomokban sem emlékeztetett arra a kis csomagra ott, előtte a máglyán.
Összerezzent az érintésre. Egy ölelő kar a vállán, lágy érintés karján. Egyetlen boldog pillanatig élt benne a remény, hogy Paina az. Könnyáztatta arcát odafordította, hogy lássa a lányt, elmondja neki a képtelenséget, amit mindenki más hisz róla, hogy nevethessenek vele egy jót a tényen, miszerint temetik. Mert hogy is temethetnék, ha él, sértetlen? De az arc, a bátorságot adni szándékozó érintés másé volt. Ismerte a nőt, és valahol lelke mélyén értette is szándékát, mégis első reakciója az volt, hogy megpróbáljon szabadulni az ölelésből. Nem, képtelenség! Nem akart menni, de maradni sem maradhatott. De az életösztön erősebbnek bizonyult, és ha nehezen is, de lábai engedelmeskedtek a finom nógatásnak, rogyadozva bár, de arrébb vitték, biztonságos távolságba.
Innen nézhette végig, miként harapnak mind nagyobb darabokat a lángok a felhalmozott fából, egyre inkább megközelítve a fehér lepleket is. Végül eljött a pillanat, mikor a tűz felülkerekedett, narancspirosba borítva mindent. Falánkan, emésztően. Mégis, még most is az oly ismerős vörös fürtökként élt előtte a kép, könnyű tavaszi szellő táncoltatta sörényként.
Belefeledkezett, s könnyein át nem is igen látott mást. Aztán valami eltakarta előle a látványt. Zavarodottan tekintett az akadályra, majd mind fentebb, hisz felfogta lassan, hogy egy férfi állt elé. Meg is szeppent volna tán méreteitől, ha fel nem ismeri időben, így viszont csak az értetlenkedő meglepetés maradt, amivel Jaqre felnézett. Szavai oly távoliak maradtak. A csomag is, amit átvett tőle, inkább csak akaratlan mozdulat volt, ahogy magához szorította, szívéhez közel emelve. S meglehet, csak zavarodott érzékei csúf tréfájaként, de úgy érezte, a füsttel elszálló lélek egy kicsiny darabja megpihenni tért a kezében szorongatott eszközbe, hogy örökre vele maradhasson. Tudja ég, ez valahogy kicsit megnyugtatta, zokogása csendesen pergő könnyekké csillapult. De más semmi sem változott. Úgy állt ott továbbra is az őt átölelő nő mellett, mintha csak élő szobor lenne. Kifelé, más irányába érzelmeit kimutatni képtelenül, hogy akár csak csipetnyi vigaszt is kérni tudott volna. *

  Smarian Icon Amirkana   
 ..::Temetés::..

*Még véletlenül sem engedem el Serynát, mikor le akar rázni magáról.*
- Semmi baj, gyere... - *suttogom neki újra, és türelmesen várom, amíg megtörik a jég.
Bátorítóan megdörzsölöm a felkarját, hátha hamarabb megnyugszik tőle, bár igazából nem várok tőle eredményt.
Nem tudom, mit mondhatnék neki. Talán azt, hogy Paina szelleme nem hagyja el, figyelni fogja, és azt akarja, hogy boldog legyen? Inkább nem próbálkozom meg vele. Ki tudja, milyen hatást érnék el. Inkább csendben maradok, és nézem, hogyan kap lángra a máglya.
Lassan kezdi meg a pusztítást az elemek legvadabbika, és talán a legtitokzatosabbika. Hiszen a tűz pusztít, és elemészt... Ugyanakkor a hamuból új élet sarjad. A tűz az átjáró az élők, és a holtak világa között... az egyetlen híd, melyet létesíteni tudunk.
Torkom lassan kezd kiszáradni, ahogy régi emlékképek rohannak meg. A húgom hangja, a szüleim arca... De most nem leszek gyenge, és nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a fájdalom.
Mélyzöld tekintetem tompán villan az érkezőkre. Biccentek Jaqnak, majd inkább még jobban megszorítom Seryna kezét, hogy bátorítsam, mikor a férfi odalép a kis csomaggal a kezében.
A nő megnyugodni látszott, ám érződött rajta, hogy még mindig feszíti belülről a fájdalom. Inkább nem szólalok meg, helyette nyugtatóan átkarolom, ha hagyja. Közben szemeimet a lángok kecses táncát figyelem, melyek éppen most tesznek pontot egy fejezet végére, és megnyitják az újat.*

  Groffe Grufius   
 {Temetés lezárása}

*Esőfellegek vonulnának íly komótos rendben a talajmentén..? Vagy a klántagok gyásza öltött hirtelen formát, hogy fémpajzsos katonák rendezett csapataként járuljon a hangulat oltárához? De nem. Grufius felpillant s csak szótlan harcosokat lát, kik jöttek leróni tiszteletüket. Vezetőjük Mirellához lép, majd szól pár szót minden elhúnytról, mikor öccsére kerül a sor, a férfi megszorítja az elf csuklóját. Grufius tétován bólint egyet válaszképp, s amennyire tudja viszonozza a gesztust. Megtiszteletetés számára.. pedig még mindig nem döntött arról, itt van-e a helye.
Aztán a harcosok kardot vonnak, s halk, síri hangon zengő énekkel búcsúznak a halottaktól, kik testén most csap legmagasabbra a máglya. Utolsó, bátorító ölelést ad a fűszeres fáklyák illatfelhője, s szótlan némasággal telik el a maradék kis idő, mialatt hamuvá porladnak a testek. Grufius néha a zokogó nőre pillant, úgy tűnik biztos baráti kezek tartják vissza. Ez megynugtató.. átmenetileg. Majd tekintete a klánvezérre vándorol, torkában ott lüktet a kérdés, a két említett balesetről, de nem bírja hangok testébe ölteni a gondolatot. Kitátja száját, majd szótlan halként csukja be. A temetés után majd megkérdi. Átfuttatja pillantását az egybegyűltek népes kis csoportján, s újra megpihenteti a lángok táncán. Testvére alakja egyre kisebb - ahogy a többieké is, s végül lassan elszikkad a tűz, leég az utolsó porcikáról is, s két nagyobb és egy egészen pici kupac hamu marad csak a ravatalon.
Grufius vár még pár percet, majd folytatja nehéz kötelességét. Hátralép és a temetéshez előkészített dolgok közül most felvesz 3 szép, elfszövésű hófehér leplet. Nem túl nagyok, hátoldalukon a Tradíciók Útjának címerével. Grufius alkarjára hajtja őket, majd lassan a ravatalhoz lép. Óvatosan, szépen sorban a hamvakat a fehér lepedőkbe csavarja, így kapva három batyut. Három könnyed kis csomagot az utolsó emléket hordozva az elhunytakról. Groffe apró csomóval megpecsételi mindet, miután befejezte ténykedését, két kezébe veszi öccsének hamvait, s a másik kettőre kérdőn pislog. Segítségképp Mirellára pillant. A maga részéről hazaviszi rokona maradványait, hogy ott is illő szertartást kapjon. Nem tudja itt mi a szokás.. szélbe szórják, vízbe engedik.. vagy agyagedényben esetleg egy kripta polcai őrzik a klán halottjait..?*