CSALÁDOK RENDJE:

QUADORS CSALÁD (Családfő: Jaq Daer (#152346))

Családtagok:
Mirella Rinne (#159904)
Arg Galbor (#12519)
Smarian Icon Amirkana (#135841)
Ganoloth Aeren (#183515)
Gem Padparadsa (#21870)

ŐRZŐK TESTVÉRISÉGE CSALÁD (Családfő: betöltetlen )

Családtagok:

AZ ELKOBZOTT VAGYON BÍRTOKOSAI CSALÁD (Családfő: betöltetlen)

Családtagok:
Seryna Veanture (#193180)
Naxida Brolla (#176113)
Daena Cuwen (#167239)
Senger de Olplyn(#110888)[tiszteletbeli]

A FEHÉR UNIKORNIS CSALÁD (Családfő: Betöltetlen)

Családtagok:
Tathar Calaelen (#182333)

A HÓPÁRDUC CSALÁD: (Családfő: Edmund Lyen-Mort (#20371) )

Családtagok:
Ralfen Lyen-Mort (#41490)
Soul Lyen-Mort (#84114)
Thomas Lyen-Mort (#23614)
Lyen-Mort harcos (#190781)
Sheyma Lyen-Mort (#59039)

CSALÁDOK LEÍRÁSA:

QUADORS CSALÁD
Ez a ház fogja össze a klán hadseregét. Ide tartoznak a katonák, a kovácsok és minden egyéb mesterség művelői aminek valamilyen köze van a hadsereghez, hadvezetéshez. Ők azok, akik a klánt külső támadás esetén védelmezik.

[A régmúlt.]

*A vár egyik bástyáján álltam. Viharos szél fújt és a szemembe sodorta fekete hajamat. Lehet, hogy az ellenséges sereget akarta eltakarni előlem, de nem sikerült. Vegyes sereg volt. Emberek, goblinok, orkok, trollok, de nem ez bántotta a szemem. A tiszteket jól ismertem, úgy sétáltak a táborban, mint a királyok.*
-Patkányok. Mocskos árulók. - *sziszegtem.*
-Smariann. Te itt vagy?
*Hátranéztem. Naxariad, családunk régi barátja állt mögöttem.*
- Igen. Nem tudok aludni.
-Pedig nem ártana. Három napja folyamatosan talpon vagy. Én nem tenne rosszat egy fürdő sem.
*Végignéztem magamon. Ingem és nadrágom fekete volt a beleszáradt vértől. Láncingemen és kardomon is ilyenek éktelenkedtek.*
-Nem megyek. Nem vagyok fáradt. - *tiltakoztam.*
-Akkor egy kicsit figyelj rám. Édesanyád küldött egy levelet nekem.
*Kíváncsian, szinte örömmel fordultam felé.*
-Megtalálta a húgom? Hazajönnek?
-Nem - *hosszú hallgatás következett.* - Ez az utolsó levele. Azt kéri, menj utána keletre.
-Nem akarok elmenni!
-Smariann, muszáj, ez anyád utolsó kérése!
-De akkor mi lesz veletek?
-Kitartunk. Érted.
-Nem értem. Apámért.
*Beszélgetésünk itt félbe szakadt. A fal aljáról hangok szűrődtek fel, majd egy nyíl vágódott mellém a kövön. Egy szól állt rajta. Ultimátum. Naxaridára néztem, aki megértette, hogy mit szeretnék. Átadta az íját. Lenéztem, és azt láttam, amit vártam. Az egyik árulót. Felkiáltott.*
-Ultimátumot ajánlunk! Adjátok át a koronát a gyűrűt és a medált! Szabadon távozhattok bármerre a tengeren!
-Küldöm a válaszom.
*A követ felemelte a kezét, hogy még szóljon, de a nyíl zizzent és könnyedén áthaladt a tenyerén. Felordított, majd dühtől és fájdalomtól remegő hangon szólt.*
-Ez volt az utolsó lehetőségetek! Ez háborút jelent!
-Már egy éve háború van, ha nem vetted volna észre.
*Elfordultam és meghallottam a támadásra felszólító kürtjelet. Naxarida lerohant a bástyáról a falakra. Az embereim felkészültek a támadás visszaverésére.
Roham kezdődött. A védők hősiesek voltak, ezt már bizonyították, de mindent nem várhattam el tőlük. Tudtam, hogy csak estig kell kihúznunk. Az árulók annyira biztosak voltak a dolgukban, hogy csak nappal ostromoltak és volt, hogy többnapos kihagyásokkal, vagy nagy lakomákkal köztük, hol folyt a bor, de csak a tisztek részére. A sereg ilyenkor hoppon maradt. Csodálkoztam, hogy nem lázadnak.
Naxariad jött lihegve.*
-Új taktikájuk van. egy helyen nagy erőkkel próbálnak betörni a várba. A többi helyen csak dísznek támadnak. Úgy látszik türelmetlenek már. A nyugati fal alig tudja tartani magát.
*Követtem. A védők örültek érkezésemnek és a lelkesedésük is megnőtt.
Az események pörögtek és egyszerre csak arra eszméltem, hogy egy kövön ülök, körülöttem tetemek és sürgölődő katonák, akik a hullákat takarították el. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Kardom kiesett a kezemből és nagyot csörrenve a köre ért. Megpróbáltam felállni, de éles fájdalom hasított a combomba. Odanéztem. Egy lőtt seb tátongott ott és szépen lassan szivárgott belőle a vér. A csata elején kaphattam, mert mélyen beleágyazódott a sebbe a hegy. Kihúztam az egyik tőrömet és elkezdtem piszkálgatni, néha fel- - fel szisszenve.
Apám jött oda hozzám. Leguggolt mellém és megnézte a combom, majd arcomra tekintett és a szemében láttam az aggodalmat.*
-Így nem fogsz tudni lovagolni.
-Miért kéne lovagolnom?
-Elmész, nem emlékszel? - *nézett rám csodálkozva.
Csak akkor jöttem rá, hogy hamarosan indulnom kell keletre.*
-Vedd ki a hegyet. Úgy már tudok majd lovagolni.
-Kockáztatsz?
-Nem, biztosra megyek.
*Elmosolyodott. Az ilyen válaszaim mindig felvidították.*
-Pihenj egy kicsit és utána menj!
- Nem, csak a hegyet kell kivenni és bekötni a sebet. Utána indulok.
*Sóhajtott. Feladta a harcot az én akaratom ellen.
Később indultam, mint akartam, de minden könnyen ment. Fekete köpenyemben, csuklyával és elváltoztatott hanggal az őrök nem ismertek fel, de könnyen bevették azt a mesémet, hogy kém vagyok, és jelentést tenni jöttem. Ekkor értettem meg miért nem lázadnak. Ezek mind egytől, egyig buta, vagy elvakult emberek, akiknek pénzt és hatalmat ígértek. Ha valaki azt vallja, hogy az ő ügyüket szolgálja, akkor nem esik bántódása, de ha nem, akkor elpusztítják. Hiszékenyek, mind, és szinte sajnáltam őket emiatt. Szerintem eszükbe sem jutott, hogy amit keresnek, az ott sétál az orruk előtt.
Annyira sajnáltam őket, hogy mikor már biztos távolságra voltam a tábortól, lehajtottam fejemről a csuklyát és a hold fényébe álltam. Az őrök őrjöngve próbálták felverni a tábort, de ez nehezen sikerült nekik.
Mikor már láttam, hogy kezdik összegyűjteni az üldözőket, megsarkantyúztam a lovam. Közel jártam a retteget Keleti-földhöz. Tudtam, hogy oda úgy sem fognak követni, így hát hecceltem üldözőimet. Kisebb kitérőket tettem észak, vagy dél felé, de az irány ugyan az volt. Kelet.
Sokkal hamarabb értem el a Keleti-földet, mint akartam. Csalódottan fékeztem a lovamat a határánál. Felnéztem a bomladozó fekete falakra, bástyákra és kapukra. Az egész helyet átjárta a halál bűze. Átléptettem a határon.
Üldözőimről nem hallottam többet, de ahogy haladtam a halott földön egyre több nyomát láttam az életnek. Először csak fű, aztán néhány gyenge fa. Aztán erdők, szántóföldek, állatok. Végül megpillantottam az első házat.
Az emberek csodálkozva néztek rám és furcsán is viselkedtek. Tisztelettel néztek, de egész lényükből érződött a rettegés. Még a fiatalok is ráncosak és görnyedt hátúak voltak. A nyelvük nem sokban hasonlított az enyémre. Szinte egyáltalán nem értettem, de furcsa módon ők megértettek engem.
Hamar távoztam, hogy ne zavarjam tovább mindennapjaikat, és ahogy haladtam kelet felé egy ismerős érzés gyökeredzett meg a szívemben. Az otthon hiánya, a család hiánya. Tátongó űr keletkezett ezek helyén, amit nem tudtam kitölteni és nem is enyhült.
Utam során olyan meglepetés ért, amire soha nem gondoltam. Tengerhez értem. Itt visszafordulhattam volna, de valami hajtott tovább. Átkeltem egy kereskedő hajóval. Csak a kapitánnyal tudtam beszélni, de ő elmondott egyet, s mást egy keleten lévő virágzó nagyvárosról.
Új világ fogadott a túlparton. Egy boldog, szinte gondtalan világ. Sokszínű és közeli, de számomra mégis egyhangú és távoli.
Egy karavánhoz csatlakozva jutottam el Révbe, ahol már sokkal több volt a magamfajta, ki menekül, de az üresség érzése megmaradt bennem. Egészen addig, amíg egy nap egy madár kopogott az ablakomon, csőrében egy levéllel.
Csatlakoztam a klánhoz, melybe meghívtak a levéllel. És a tátongó űr megszűnt. Ők lettek a családom és Rév az otthonom. Már nem hallgatásba burkolva töltöttem napjaim, mint az előtt. Ekkor éreztem először mióta elindultam a Keleti-földön, hogy van miért élnem.
Alig néhány dolog maradt meg régi hazámból örökségül. Az egyik a húgom, édesapám és édesanyám hiánya. A másik a medál, a gyűrű és a korona. A harmadik pedig az ostromlás szeretete.
Családomba várok mindenkit, aki élvezi ezt. Aki bátran ki mer állni egy sereg élére. Hangját lelkesedés fogadja, aki akaratával uralkodni tud sok más akarat felett egy csatában. Aki mozgatni tudja a szálakat, miket a kezében tart és győzelemre tud vezetni egy kis sereget, mely jól szervezett, egy naggyal szemben, mely szétszórt.

Smariann

[A jelen]
*Emlékszem arra a napra, mintha csak tegnap lett volna. Mintha csak tegnap járta volna keresztül a mellkasomat az a gerely.
Távolrév ostromakor születtünk újjá. Kint voltunk... az volt a legvéresebb nap. Mind a két oldalon súlyos veszteségek, de sajnos ez a nap nem a védőké volt. Ott voltunk a magunk emelt sáncokon. Mellettünk szövetségesek, elől bajtársak holttestei, és a közeledő ork nehézgyalogság. A csapatok visszavonulóban, de mi mégis megálltunk. Katonáim, testvéreim, véreim kérdőn néztek rám... nekik sem fűlött hozzá a foguk, hogy feladjuk azt, amiért azon a napon addig vérrel és bajtársakkal fizettünk. Régen vért érzés kerített hatalmába és körbenéztem. Találtam is egy megfelelő kardot, melyet megfogtam... jó szerszám volt, ölésre termett, nem hagyta cserben a forgatóját... annak halálát is az orkok ostromgépe okozta, vére pedig végigömlött a pengén. Én megfogtam a pengét... de nem az enyém volt, és nem is harcolni akartam vele. Belevágtam a földbe, majd a társaim felé fordultam.
- Én ezen a vonalon nem vonulok tovább. Túl sok bajtárs, túl sok a testvér, vér a véremből hullott a mai napon ahhoz, hogy feladjam ezt a vonalat.* Majd újra megfogtam apám kardját és a magasba emeltem azt.*
- Had tudják meg az orkok, hogy nem csak ők itt ragadozók!! Had ismerjék meg az erőnket!!* És nem hagytuk el azt a vonalat. A harc végére igaz, sebesülten és megtörve, de megmaradtunk. Ekkor éreztem, hogy már nem azok vagyunk akik voltunk. Eddig önmagunkért szálltunk harcba... most azért, hogy megvédjünk valamit. Már nem a Halálangyalok voltunk és nem is egy klán összeverődött harcosai... hanem védelmezők.... Quadors-ok. Attól a naptól váltunk újra egy egésszé. Minden társam a testvérem, vér a véremből, kiknek csak egy feladata van: megvédeni a klánt, és a rendet fenyegesse akár sereg vagy belső rothadás azt. Védelmezők... Quadors-ok. *

ŐRZŐK TESTVÉRISÉGE CSALÁD
A klán harcosait tömöríti. Gladiátorok, párbajhősök, szörnyvadászok, fejvadászok tartoznak ebbe a Családba. Kétkezi harcosok ők, akiknek kardját a becsület vezeti. Soha nem ölnek élvezetből vagy aljas indokból. Tisztelik az ellenfelüket mint saját magukat. Jól képzett harcosok, akik egyéb feladataik mellett vigyáznak a klán belső rendjére, a kémek és orgyilkosok feladatának meghiúsítására. Ha a város ostrom alá kerül elsősorban az ő feladatuk a klán képviselete a védelemben mindhalálig.

Ez nem egy igazi család, inkább a klán hasonló gondolkodású tagjainak bajtársi társasága. Ide várnám azokat a klán tagokat, akik nem a hadvezérek taktikai döntéseiben, nem a varázslók hókuszpókuszaiban, hanem a véres és kegyetlen, de mégis dicsőséges és felemelő közelharcban látják a hősök erejét, és ezt az erőt a klán szolgálatába akarják állítani. Az alappillérek, amiről nincs vita:

- a családfő, s a klán iránti feltétlen hűség.
- a családfő döntése szent és sérthetetlen.
- a család hagyományainak tiszteletbe tartása.
- feltétlen összetartás és önfeláldozás.

A család tagjai mindig és minden körülmények között segítik egymást, még ha a harc biztosan a halálba vezet is. Aki a másikat akár túlerővel szemben is magára hagyja gyávaságáért életben maradt társai megkeresik és életét veszik.
A család tagjainak legfontosabb feladata a klán szolgálata és védelme, így ez minden másnál előrébb való.
A család hagyománya a Vérszerződés intézménye melyet mindvégig megtartott. A Vérszerződéssel amit a családfővel köt lehet valakiből családtag. Ez a befogadás és az eggyé válás jelképe.

AZ ELKOBZOTT VAGYON BÍRTOKOSAI CSALÁD
Méregkeverők, boszorkányok, vámpírok, tolvajok, orgyilkosok és még számos figura találhat itt otthonra.
Egy dolgot tartanak csak tiszteletben a klánhoz való feltétlen hűséget cserébe a befogadásért, így amikor szükség van rá a klán igénybe veszi a „szolgálataikat” de erről csak kevesen tudnak.

Mély tisztelet és teli erszény!

A Család, ami a tolvajlás és egyéb alvilági dolgok művészetével hivatott foglalkozni. Feladatomnak tekintem természetesen azt, hogy a művészetünket bizonyos keretek, korlátok közé szorítsam. A korlátok az alábbiak lennének nagy vonalakban:

- családon vagy klánon belüli tolvajlás után az illető kitaszítottá válik a családból
- nem szállunk rá egy lényre sem
- a klán vezér akaratának minden helyzetben engedelmeskedünk
- a hierarchia rendjét megtartjuk.
- ha valaki segítséget vagy pénzt kér azt nem tagadjuk meg, mivel a pénzünk nem teljesen tisztességes úton szereztük (klánon kívüli személyre ez nem vonatkozik) .

Életem nem nagy múltú, csupán néhány évtizedre tekint vissza, tehát a Család sem rendelkezik nagy múlttal. Nem kívánok senkitől sem többet, mint amit én képes vagyok letenni az asztalra.
Azt viszont kérném, hogy amíg időd engedi látogassad távolrév utcáit, kocsmáit. Mivel minden leendő taggal szeretnék pár szót váltani

Tagjaink remélem minél többen bekerülnek a leghírhedtebb tolvajok és zsiványok közé - ez nem kikötés csak cél, ami remélem megvalósul.

Mély tisztelet és teli erszény!

A FEHÉR UNIKORNIS CSALÁD
Itt találnak otthonra a gyógyítók, boszorkányok, félszerzetek és minden egyéb teremtmény, aki a fény gyermeke. Az elesettek védelme, a reménytelenek segítése, a fény és a szeretet terjesztése az ő fő feladatuk. Hozzáállásuk miatt szinte mindenki segíti és kedveli őket.

A Fehér Unikornis Család az egyik legerősebb fehér mágiahasználó család volt a mágia apály előtt. Ősi szerteágazó gazdag család kinek múltja a távoli időkbe vész.
A család tagjai fehér unikornisokon járnak, amiknek csodás erejű szarvai régen a legelszántabb démont is elűzték. Ugyan az unikornisok elvesztették erejüket, ez a hagyomány mégsem szűnt meg.
Még ma is fenséges látványt nyújt, ha egy családtag fényes rúnákkal vésett nehézvértjében kilovagol.
Ősi erejük nagy része ugyan semmivé lett, de sokan azt sejtik hogy nem minden vált az enyészeté. A klán egykor volt fő védelmezői és oszlopai ők.

A HÓPÁRDUC CSALÁD:
Valamikor régen egy nemesi család indult útnak, hogy új vidékeken keressen magának új otthont, elfeledve és maguk mögött hagyva mindazt, ami távozásra késztette őket. Lelkükben élt a hit, hogy a családfő, bizonyos Morgan Lyen-Mort, megmenekíti őket a nyomukban loholó démonfajzatoktól. Csata csatát követett, és a barátok, bajtársak egyre kevesebben maradtak, aki nem volt elég erős, elég bátor, vagy épp elég szerencsés, örök időkre elnémúlt, mielőtt a lovagok vezette csapat végső céljához ért volna.
Mikor minden reményük elfogyott, mikor már felkészültek a halálra, és az utolsó ütközetre a nyomukban csörtető fenevadak falkájával, rájuk talált a Hópárduc. Kecses árnyként csapott le a család ellenségeire, majd szétszórva őket, időt és teret nyert, hogy a kevéske túlélő követhesse őt, be a barlangok mélyére, hol zöld derengés született a falak közt tellérekben megbújó drágaköveknek köszönhetően. A démonok, ellenfeleik elmaradtak mögöttük, de szem elől tévesztették a Hópárducot is.
Ám akadt olyan bölcs, ki felismerte a sziklafalak rejtélyét. "Alexandrit!", kiáltott fel, és eztán végigfutott a kicsinyke csapaton a döbbenet. A párduc megmentette őket, biztos helyre vezette a démonfalka elől, s egyben új otthont is kínált nekik. A barlangok közt jött létre az Ősök Csarnoka, mely később a lovagok székhelyévé, bálok és városok jövőjéről döntő tárgyalások színhelye, a Kerekasztal Terme lett. A barlang falain kívül, ott, hogy a hegyoldal találkozott az erdős-tisztásos résszel, idővel birtokot alapított a megerősödő család, s kastélyt emelt, mi Távolrév világának egyik lenyűgöző színfoltjává vált, meghatározóvá a kultúra, a diplomácia, és a nemesi erények terén.
A család megkezdte hát terjeszkedését, s generáció követett generációt, a családfőt pedig mindig a Lyen-Mort ősök magjából, maga a mítikus Hópárduc választotta ki. Dicső időszak volt ez, amikor hercegek, hercegnők, grófok és bárók születtek soraik közt, amikor a tettek ideje következett, mind megcsillogtatták erényeiket. Védték a város az első ostrom idején, s így tettek, amikor a káosz, a belső villongások döntöttek romba épületeket Távolrévben. Védték és támogatták a királyt, a békét és a rendet, mindazt, amiben hittek, és amit a Royalista Koalíció egykoron képviselt.
De ezalatt a kastélyban ármány és intrika család pókjai szőtték egyre terjedelmesebb hálóikat, megmérgezve még a legnemesebb lelkeket is. A birtokot haramiák és bestiák ostromolták, a fertő beférkőzött a család biztosnak hitt fészkébe is. A bajvívók és lovagok kitartottak ugyan, megvédték övéiket, de mégis, eztán már semmisem volt ugyanaz, mint korábban. A Lyen-Mortok nimbusza megkopott, a néhai dicsfény kialudt...A Hópárduc megvénült, és elfáradt, s végül, az egyik legnagyobb családfővel együtt hunyt el.
Hogy miként tűnt el a Hópárducos címer, s miként bukkant fel újra? Távolrév újabb ostroma előtt, az ork hordák érkeztét megeleőzően a régi ellenfelek visszatértek, hogy az egykori sérelmeket felemlegetve követelhessék jussukat. A bajvívók, lovagok, a Ház fegyverforgatói utolsó lehelletükig küzdöttek, míg lángba nem burult minden, mit egykoron otthonuknak neveztek. Ekkor döntöttek úgy a család megmaradt tagjai, hogy mentsék, ami menthető, becsületükön már amúgysem eshet nagyobb folt.
Háztalan földönfutókká váltak, keserű és csalódott emberekké, akik, bár legyőzték ellefeleiket, elveszítettek mindent, még egymást is majdnem. Szétszóródtak, ahogy az ork hadtestek Távolrévre és a környező vidékre rontottak, csak néhányan csapódtak egymáshoz, hogy aztán idegen lobogók alatt, mégis, a régi hévvel és lelkesedéssel küzdjenek a városért, mely oly közönnyel nézte végig pusztulásukat, s melynek földje oly mohón szívta magába a vérüket.
Idővel elmúlt ez a vész is, s a rombolás óráit követően újra a teremtés, az újrakezdés ideje jött el. A család és a barátok, kik egykoron túlélték a Lyen-Mort Ház dicstelen bukását, egymásra találtak, sőt...Rég nem látott rokonok bukkantak fel, akikről úgy hitték, halottak, vagy legalábbis örökre elvesztek. Karakteres férfiak maroknyi csapata fogta össze a megmaradtakat, és egy éjjelen a Hópárduc visszatért hozzájuk, jelezve, hogy jó úton haladnak. De arra is rá kellett döbbenniük, egymagukban nem sokra mennek, társakat, új barátokat kell hát keresniük.
Eképp vált Edmund Lyen-Mort az új családfővé, s lépett elő Garnet, és kuzinja, Ralfen, hogy új otthont, és egy új lehetőséget találjanak övéiknek az életük folytatására. Garnet a megmaradt bajvívókat, Ralfen a Hópárduc lovagjait gyűjtötte maga köré, és így indultak útnak, maguk mögött hagyva a keserű múltat, az emlékeket, és Távolrévet is egyben...útnak egy új jövő felé, Sziklaöbölbe.