Smarian Icon Amirkana

"Mítoszok, legendák, mondák. Édes elegye a világunkat árnyaló, csodás színeknek. Tündérek, sárkányok, lovagok, háborúk, szerelmek. Ki ne hallott volna felőlük? Mindenkiben él egy történet, a sajátja, vagy a másé, amit elmesélne, ha tudna, de nem figyelnek rá. Most minden megváltozik. Ebben a szobában életre kel mindaz, mit eddig elhallgatattak, mit az emberek magukba fojtottak. Egy csodás világ színes oldalai tárulnak fel az ide belépő szemei előtt, és a mesék életre kelnek."
*Smariann tolla halk hanggal neszez a gyönyörű, sárgás papíron. A fekete tintával írt, kecses, egyenletes betűk katonás rendben sorakoznak egymás után. A nő egy pillanatra felpillant, belemártja a tollát a tintába. Körülnéz a szobában, majd újra az első lap fölé görnyed, és írni kezd.*
"Régen volt, talán igaz, talán nem. Eleinte férfiak mondták barátaiknak, később asszonyok adták át gyermekeiknek. Az ősidők homályba burkolózó történései közt szerepelt ez is.
Egy sárkány érkezett az akkor még fiatal világba. Az emberek soha nem láttak hozzá foghatót. Hosszú, kecses teste volt, lábai izmosak, farka végén két tövis ült. Pikkelyei gyöngyház fényben ragyogtak a Fény Szív fénye mellett. Gyönyörű szép borostyán szemeivel végignézett az embereken és mély hangján így szólt.
- Emberek! A Szív Fia vagyok. Atyám küldött, hogy válasszak ki közületek tizennégyet, kik a világotokat szebbé teszik – ezek voltak a sárkány szavai.
Az emberek nem értették. Miért kell, hogy tizennégyük eltávozzon? Miért akarja a Szív őket?
A sárkány nem tudott választ adni a kérdéseikre. Ő csak a Szív Fia volt, nem tudta Atyja szándékát.
Generációk születtek és pusztultak, de a sárkány még mindig nem választott. Csak nem kétszáz éve ült az emberek egyetlen városa mellett egy hegyen, mozdulatlanul, borostyán szemeit a városon pihentetve. Álkapcsa nyitva volt, mintha beszéd közben dermedt volna mozdulatlanná. Fehér pikkelyeit lassan ellepte az esők által felvert sár, fű kezdett sarjadzani a sárkány hátán. Hamarosan, már az alakja is egy dombhoz hasonlított, és csak a felső álkapcsa látszik ki a föld alól, de azt semmi nem tudta maga alá temetni, soha.
Így történt, hogy az emberek el is felejtették a sárkányt, már csak az öregek meséiben élt. Voltak, akik kinevették e meséket, és bolondnak kiáltották ki a mesélőket. Ám voltak, kik hittek a bölcs szónak és soha nem mentek a domb közelébe, nehogy felriasszák az alvó sárkányt."

"Az évek peregtek, mint egy hatalmas homokóra soha el nem fogyó szemcséi. A mesék, már elvesztek valahol a múlt sötét árnyai között. Senki sem emlékezett már az alvó sárkányra. Csak a domb neve susogott az embereknek róla, de már senki nem hallgatta meg a hangot. A dombon gazdálkodni kezdtek. El sem tudták képzelni milyen fájdalmat okoznak a sárkánynak az ekevassal, mely a víztől meglágyult pikkelyeken áthatolva a húsát tépte. De ennél a pillanatnyi fájdalomnál is nagyobb volt, a termőföldbe vetett növények által hozott kín. A búza és az árpa gyökerei behatoltak ezen sebekbe és a véréből táplálták az arany kalászokat. Az emberek szerették a Sárkány-dombot művelni, hisz évről évre szebb kalászok nőttek. A sárkány ereje fogyott eközben és kínjai fokozódtak.
Ám a szenvedései egyszer véget értek. Egy fiú jött fel egy nap a dombra. Fiatal volt. Most lépett abba a korba, amikor már felnőttnek nézték, de még koránt sem volt az. Az ifjú leült a sárkány álkapcsa mellé és nézte a tájat, amikor az egyik vajszín fog kiesett a hatalmas állat álkapcsából. A fiú felvette és letörölte a sarat róla. Amikor meglátta, hogy mit tart a kezében a sziklára meredt maga mellett és legnagyobb megdöbbenésére a szikla vérzett.
A domb hirtelen megmozdult, ahogy a sárkány évszázadok óta szunnyadó, meggyötört teste feléledt. A föld hatalmas darabokban hullott le a gyöngyház fehér pikkelyekről, melyet fekete csíkokként szabdalt az állat megalvadt vére.
- Hát eljöttél Szív Választottja? Régóta vártam, hogy felbukkanj. Innentől neked kell megtalálnod a társaidat, kiket a Szív kijelölt… - a sárkány hangja gyenge volt, gyakran elcsuklott beszéd közben. Mikor már nem volt mit mondania, a borostyán szemek lecsukódtak és a sárkány összerogyott. Halott volt a Szív Fia és mellette, ijedten térdelt az új Hírnök."

"A fiú elképedten nézte a sárkányt és a lelke valahogy felpezsdült. A világ meghalt körülötte, valami új kezdett el formálódni benne. A lelke átformálódott, míg a hatalmas teremtmény utolsó szavait hallgatta. Szeme megtelt könnyel és zokogva borult a fehér fejre. A pikkelyek oly lágyak és puhák voltak, mint az otthoni dunyha, de hidegek, hisz eltávozott belőlük az élet. Az ifjú arcán megindult a könnyáradat, melynek semmi nem tudott gátat vetni.
A sós cseppek nyomán a fehér bőr újra melegedni kezdett. A sárkány teste hirtelem megremegett és a hátába vágott mély barázdák egyikéből egy kis teremtmény dugta ki a fejét, majd lassan kikászálódott egész valójában. Nem volt hosszabb 30-40 cm-nél. Kitárta fehér szárnyait és a fiú vállára repült. Magas, kedves hangon szólt.
- Könnyeid feleslegesek már ifjú Hírnök. Atyám akarata, hogy téged szolgáljalak.
A fiú a kis teremtmény felé fordult és a szeme elkerekedett. A sárkány kicsinyített mása ült a vállán, éppen olyan pompásan, mint ahogy ideérkezett. Csak a szemei voltak mások. A fiúra hatalmas fekete szemek néztek. Nyoma sem volt a borostyán szempárnak.
- A Hírnököd vagyok Sors. Segítségre lesz szükséged, hogy megismerd új hatalmadat.
A sárkány a fiú kezében lévő fogra nézett. Sors követte a tekintetével. A vajszín agyar a szeme láttára változott színarannyá és formálódott egy medalionná. Csak egy kő volt benne, bár még rengetegnek ki volt alakítva a foglalat. Egy csónak alakú gyémánt ült a csónak alakú medál közepén. Körötte a kis bemélyedések mind kör alakúak voltak.
- Íme Sors, te vagy az összetartó erő. Mely majd békét teremt az ellentétek közt. De előbb meg kell találnod őket. Én kísérem utadat, hogy ne bukj el – szólt a sárkány és hatalmas fekete szemeivel mosolyogva pillantott a fiúra."

„Az évek homokszemei tovább peregtek. A fiú egyre inkább megváltozott. Nem csak lélekben, hanem testben is. Szemei bölcsességgel telten csillogtak, arcára ritkán rajzolódott mosoly. Járta a várost, keresett valamit, amiről maga sem tudta, hogy mi az. Az ellentétek forogtak körülötte. A világ még fiatal volt, az emberek nem ismerték a tűz és a víz ellenszenvét, és nem sejtették, hogy milyen nagy a különbség a fény és a sötétség között. Még nem látták ragyogni a Napot és nem láttak egyetlen Csillagot, vagy a Hold folyton változó, ezüst alakját. Csak a Szív halvány, fehér ragyogása jutott el hozzájuk, ez töltötte ki életüket.
Sorsnak először meg kellett ismernie az Ellentétet, a nagy kérdést, mely már évek óta foglalkoztatta. A Szív akarata volt, hogy egy tolvajlányban lelje meg, amit keresett. Ő maga volt a Rend, a Tiszta, az Építő. Amikor a fiatal lány szemébe nézett nem látott mást, csak Káoszt, Sötétséget és Pusztítást. Ő lett a második, akit a Fény Szív kijelölt, neve Naakair, a Pusztító lett.
Sors a Pusztítóval az oldalán hamarabb megtalálta a másik tizenkettőt. Már nem maradt az istenek szeme elől rejtve az alvilági népség sem. Végül az Ellentétek életre keltek.
Megjelentek a Tűz fiai és a Víz leányai, a Föld szülöttei és a Levegő gyermekei. Ketten tartoztak egy-egy elemhez. Még négy istenség hiányzott, amikor a Sötét Úr és a Fehér Úrnő megjelent. Az utolsó két istenséget találták meg a legnehezebben, hisz itt is az ellentéteket keresték, de a Szív itt most a Hasonlót mutatta meg nekik. Egy bíró leánya és egy nemes fia. Ők lettek a Fény Úrnője és a Jóslatok Ura, kik a bölcsesség, a jövő és az emberi ötletek irányítói lettek.
Amikor a Tizennégyek összegyűltek a Hírnök megszólalt.
- Most, hogy az Ellentétek és a Hasonló meg van, a Szív átadja nektek teljes hatalmatokat, mellyel az embereket kell irányítanotok, és a világot, ahol élnek szebbé és jobbá tennetek.
A Függő, mely a sárkány fogából alakult át, közepén a gyémánttal felemelkedett, hogy mindenki megérinthesse.
- Érjetek hozzá a Hatalom Függőjéhez, hogy sorsotok teljessé váljon! – szólt a sárkány.
A Tizennégyek engedelmeskedtek és hirtelen újabb változások történtek. Testük megemelkedett, átalakult. Szépek és tiszteletet parancsolók lettek. Arcukra a Szív akarata időtlen fiatalságot és bölcsességet rajzolt. Új hatalmuk eltöltötte őket, eggyé váltak vele. Csak a Jóslatok Ura változott meg teljesen. Lapockáiból szárnyak nőttek, bőre helyén lilás fekete pikkelyek jelentek meg, felépítése megváltozott. Sárkánnyá változott, mintájára a Szív Fiának.
A Függő, vagy ahogy később nevezik Amulett már nem csak egy kővel ékeskedhetett. Huszonnégy, csiszolt drágakő ült benne, a szivárvány minden színében.
- Nagybátyjaim és Nagynénjeim az Alapítók, kik a Fényből születtek, csakúgy, mint Atyám, adták magukból eme köveket, hogy ti használjátok őket belátásotok szerint. Innentől a Szív visszavonul és megkezdőik az Istenek korszaka.
Az Amulett őrzője Sors lett, aki egyben az istenek vezetőjévé vált. Mellette még hárman váltak uralkodóvá. A Pusztító, aki uralta a Tüzet és a Halált, a Sötét Úr, aki Uralta a Földet, a Fehér Úrnő, aki uralta a Levegőt, és Sors uralta az Életet és a Vizet.
Ezzel az istenek korszaka megkezdődött és mind addig tart is, míg a Szív másképp nem határoz.”

*Kissé bágyadtan emelem fel fejemet a könyv lapjai fölül. Leteszem a tollat és megropogtatom ujjaimat. A sárga lapok mohon isszák magukba a sötét tintát. Szemem az újonnan írt részekről egy másik, már befejezett könyv lapjai felé suhannak. A kötet nyitva fekszik az asztalon, nem messze tőlem.
Hirtelen ötlettől vezérelve kicserélem a két könyvet, és olvasni kezdem a már befejezettet. Hol is kezdtem az egészet?*

„Minden kezdet nehéz, de egyszer minden elkezdődik. A kezdet később múlttá válik, majd mesévé, mondává, legendává. Végül teljesen elvész a múlt sötét homályában, ahonnan jött. És akkor mindenki kutatni kezd utána.”
Idézet Sors Krónikájából

„Kezdetben csak a Fény létezett, mely mindent betöltött a Végtelenben. A Fény kezdetben mozdulatlan volt, de lassan változni kezdett, átformálódott. Ekkor perdült le az első szem az Idő soha el nem fogyó homokjából. És az első szemet követte méltóságteljes lassúsággal a többi.
A Fény egyre jobban megváltozott, egyes részei elkülönültek egymástól. Kezdetben nem volt jelentős, de a határok egyre élesebbé váltak és a Végtelen már nem egy részből állt. A Fény 53 részre oszlott fel.

Ahogy az Idő tovább pergett, úgy a szétszakadt Fény egyre nagyobb teret foglalt el. Az egyes részek gyarapodni kezdtek és lassan egymásnak feszültek, préselve egymást és saját magukat. A hajdani határokban megragadt Fény általában beleolvadt valamelyik nagyobb csoportba., ám volt egy, amely átvette a Fényfelhők tulajdonságait. Ennek a felhőnek az alakja megváltozott. Gömbbé vált és egyre több felhőből tapadtak rá leszakadt darabok.
A gömb harmóniát teremtett azon Fényfelhők között, melyeknek tulajdonságait birtokolta. Feloszlottak a felhők, megszűntek a határok, a Fény újra egyenletes lett. Azon Felhők, melyeket a gömb nem ismert még jobban elhatárolódtak a Végtelenben. Így született meg a tizennégy Fénysziget, melyek közül az egyik szélső volt az, ahol a Gömb uralkodott. Ezt nevezik a Fényszív Birodalmának, itt született meg az első olyan dolog, ami idegen volt a Fénytől. Itt szüleletett a Kristálygömb, más néven a Fény Szív.”